A gyerekek már messziről kiabálták: „íjáász, íjáász!”. Azután megbeszéltük mit szabad, mit nem, közben a szülők is körbevettek bennünket. A gyerekek aktívan és fegyelmezetten próbálkoztak az íjakkal. Egy óra elteltével kezdtek elfáradni, a szülők pedig felélénkülni. Egyre merészebben lőttek, bennünket kérdésekkel, a célokat valódi nyílzáporral árasztották el. Ahogy kell, az elején fölé, majd pár lövés után - megérezve a húzás – tartás - oldás ritmusát - a tábla közepét kezdték egyre gyakrabban eltalálni.
A hogyan kell célozni kérdésre, mint mindig, most is viszonylag tartalmas választ adtunk: nem nagyon kell, nem is nagyon lehet, ez nem célzó sport. Finoman érezni kell a cél helyét, a vesszőt és magadat. Ezt némi kétellyel nyugtázva, töretlenül lőttek tovább.
A jó hangulatban elszaladt az idő, a gyerekek készültek haza, így befejeztük az íjászatot és lezártuk a családi napot.
Még találkozunk!
